A Kárpát-medence vízi madarakban mindig is bővelkedő terület volt. Az igen gazdag fészkelő állomány mellett a mainál jóval nagyobb tömegben pihentek itt az északról érkező madárcsapatok. A folyószabályozások, élőhelyátalakítások következtében ugyan megcsappant a vízi madarak létszáma, tavaink és folyóink mentén manapság is számos érdekes madárfajjal találkozhatunk. Közéjük tartozik a hazánkban ma már csak kóborlóként megjelenő rózsás gödény (Pelecanus onocrotalus).

Különleges, torokzacskós csőrük alapján a gödények, vagy más néven pelikánok valamennyi faját könnyű megismerni. Csőrük többnyire négyszer-ötször hosszabb, mint koponyájuk. A Földön jelenleg élő nyolc pelikánfaj alkatban nemigen különbözik egymástól. Közös tulajdonságuk a jó röpképesség, hiszen sokszor a fészkelőhelytől csak nagy távolságra találnak elegendő mennyiségű táplálékot maguknak. A mérsékelt égövi pelikánok esetében létfontosságú, hogy a vizek befagyása előtt képesek legyenek enyhébb éghajlatú tájakra repülni. A jó repülési képességet a földön nézve nem is tételezné fel róluk az ember, ugyanis ott elég esetlennek tűnnek. Azonban üreges csontozatuk, mely nem nyom többet egy kilogrammnál és a hastájékon található légzsákrendszer valóságos repülő akrobatákká teszik őket.

Napjainkban hozzánk legközelebb a Duna-deltában költenek rózsás pelikánok. A kolóniákban nagy számban zsúfolódnak össze a madarak. Fészküket vízinövényekből hordják össze, melyek a nagy csőrük miatt meglehetősen szedett-vetettnek tűnnek. A fészekaljban április végén már két, néha több tojás található. A szülők egy hónapon keresztül felváltva kotlanak.

A csupaszon, magatehetetlenül kikelő fiókák az első hetekben begytejszerű táplálékot kapnak, majd fokozatosan áttérnek a halfogyasztásra. A madarak többségétől eltérően a felnőtt madarak nem a fiókák csőrébe helyezik a táplálékot, hanem a kicsik nyúlnak a szülők torkába. Az egyhónapos gödények már naponta egy kilogramm halat fogyasztanak el. Három hónap elteltével válnak önállóvá, ezt követően a felnőttekkel együtt vegyes csapatokat alkotnak.

Elképzelhető, hogy a rózsás gödény színezete és csőrvégi szarukampójának vércseppre emlékeztető alakja magyarázza azt a régen elterjedt hiedelmet, hogy a pelikánok a fiókákat a begyük felsértése után saját vérükkel táplálják. Ez a legenda adott alapot arra, hogy a pelikánokat évszázadokon keresztül az önfeláldozó gondoskodás mintaképének tartották.

A rózsás gödény testhossza 145-175 centiméter, testtömege 10-15 kilogramm. Az öreg példányok tollazata világos színű, némi rózsás árnyalattal színezve. Begytájékukon sárgás folt látható. A pirosas színű csőrvégi szarukarom a nagyobb testű, sikamlós halak fogvatartását szolgálja.

A gödények csapatos életmódja megkönnyíti számukra az élelemszerzést. Könnyítetett csontvázuk miatt képtelenek a halak víz alatti üldözésére, ezért vadászmódszerük a következő: az akár 40 centiméteresre megnövő csőrüket körbe rendeződve a halcsapatok közé merítik, kiemelve egy-egy zsákmányt, miközben a halak menekülnek, elkerülhetetlenül valamelyik másik pelikán csőre mellett kell elhaladniuk, ami a legtöbbször nem sikerül.

Meglehetősen hosszú életű madarak, természetes ellenségük alig akad, így életkoruk nemegyszer eléri az ötven évet is. Magyarországon a 20. századra a vadászat és a tájátalakítás miatt alig maradt belőlük, napjainkban már nem is fészkel nálunk. Fokozott védelem alatt állnak, eszmei értékük negyedmillió forint.