Robert Merle: Állati elmék
2005.01.21. 16:39
"Merle talán legsikeresebb könyvének ez nem az első és nem is az utolsó kiadása. Nem véletlen, hogy átlagban kétévente megjelenik új és újabb borítok között, miközben maga a regény ugyanolyan friss bármiféle változtatás nélkül, mint legelső megjelenésekor..."
Robert Merle: Állati elmék
Európa Kiadó, 2002
Merle talán legsikeresebb könyvének ez nem az első és nem is az utolsó kiadása. Nem véletlen, hogy átlagban kétévente megjelenik új és újabb borítok között, miközben maga a regény ugyanolyan friss bármiféle változtatás nélkül, mint legelső megjelenésekor. A helyzet maga változatlan: vannak a világon erőszakszervezetek, melyek bemesélik nekünk, hogy bennünket védenek, aztán kiderül, hogy a legemberibb értékeket semmisítik meg.
A regény fikciója szerint egy floridai titkos és katonai telepen delfinek kiképzésével foglalkozik egy kis kutatócsapat. A feladatuk, hogy a delfinek képesek legyenek a hajókra rakott tapadóaknákat leszerelni. Aztán kiderül, hogy ugyanezek a delfinek ugyanezen idomítás révén arra is képessé válnak, hogy az aknákat oda feltegyék. Bár ez nem volt benne az üzletben - azonban a fordulat csöppet sem meglepő. Gondoljunk csak bele - szinte minden olyan ötlet, mely az emberiség megmentésére született, ha valahogy elsült, hát visszafelé. Persze van haladás és vannak negatív erők is a világon. A harc a haladás negatív és pozitív erői között zajlik - miden technikai fejlődés motorja ez. Kutatni kell azért, hogy mi, jók győzelmi esélyekkel induljunk neki a nagy csatának.
A delfinek - hogy visszatérjünk Merle regényéhez - beszélni is tudnak. Egy eszközt erősítve hangképző szerveikhez, melyek hasonlítanak az emberi hangképző szervekhez, képesek olyan hangokat kialakítani, melyek alkalmasak tagolt beszéd formálására. Tegyük hozzá, néhány állatfaj esetében (legnagyobb majmok, kutyák, delfinek) az sem kizárt, hogy pusztán a hangképző szerveken múlik a beszéd képessége. Egyszerűen alkalmatlanok rá, hogy beszéljenek, pedig "agyilag" ott lennének.
Mit tegyen a kutató, ha hirtelen felismeri, hogy a gonosz céljaira használják fel mindazt, aminek a létrehozására feltette életét? Mit tegyen a két kutató, amikor észreveszi, hogy a kísérletet immár nem ők irányítják, elvették tőlük az állatokat, és életük gyümölcsét mások használják - fegyverként?
A regényben azonban nem ez a legsúlyosabb kérdés. A delfinekről ugyanis kiderül, hogy az ember egyenrangú társai tudnak lenni szellemük teljességében. Egyszerre lelki társak és intellektuális partnerek, akiknek komoly morális problémát jelent, amikor megtudják: pusztításra akarják felhasználni őket. Megértik a delfinek, hogy pusztán a gyilkolásra berendezkedő kormányhivatal eszközei lesznek ezentúl, mint valami élő atombomba. És nem kérnek belőle. De mit tehetnek?
Robert Merle a francia irodalom egyik legismertebb alakja, Goncourt-díjas író, háta mögött olyan művekkel, mint az 1968-as francia diákmegmozdulások témáját feldolgozó Üvegfal mögött, vagy a Mesterségem a halál. Ez utóbbi egy náci lágerorvos életét mondja el egyes szám első személyben, gyermekkorától kezdve azokig az évekig, amikor gyerekeken és felnőtteken végez kegyetlen emberkísérleteket.
Az állati elmék fő értéke, hogy kifejezetten izgalmasan, tiszta prózában megírt szöveg. Nincsenek benne kitérők, viszont a hetvenes években igen népszerű dokumentarista stílust emeli felső fokra, melynek mai utódai az X akták, vagy hasonszőrű filmtársai. A többféle szövegből összeforró regény tartalmaz kutatási feljegyzéseket és párbeszédes részeket is. A szöveg egységét a hagyományos franciás elegancia adja. A strandolvasmány szerepén azonban messze túlnő a regény, hiszen felveti a kérdést: szabad-e értelmes, tudatos lényeket eszközként használni?
|