BÁRÁNY/JUH
Már az őskori időktől háziasított, hegyvidéki eredetű, kérődző, vastag gyapjas állat, melynek legősibb jelentése a termékenységhez kötődik. A nomád népek a tavaszünnepen feláldozott báránnyal a nyáj termékenységét kívánták biztosítani. Tulajdonságainál fogva a jámborság, a szelídség, az engedelmesség, ugyanakkor az együgyűség és a butaság megtestesítője. Az Ószövetségben a juh vonatkozhat a népre, pl. Izaiásnál a "tévelygő juhok" az erkölcsi eltévelyedésben lévő emberek. Az áldozati bárány vére védi meg a választott népet az Úr haragjától, amely így csak az egyiptomiakat sújtja. A bárányáldozat a zsidó nép egyiptomi fogságból való szabadulásának jelképévé vált. Ebből a helyettesítő áldozatfunkcióból bontakozott ki a keresztény bárányszimbolika.
A nyugati kereszténységben az Agnus Dei (Isten báránya) a legkorábbi Krisztus-szimbólum, amelynek bibliai megalapozását Keresztelő Szt. Jánostól eredeztetik: "Nézzétek, az Isten Báránya! Ő veszi el a világ bűneit". A keresztes zászlóval, koszorúval ábrázolt bárány Krisztus feltámadását szimbolizálja.
A bárány jellemző tulajdonsága, hogy bármekkora nyájban is legyen, azonnal képes felismerni saját szülőjének hangját az összes többi hang közül. Lélekszimbólumként a hívekre utal; Krisztus első tanítványait is a bárányokhoz hasonlítja: "Úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé" (Mt 10,16). Az ókeresztény és a román művészetben a keresztet vagy Krisztust közrefogó tizenkét bárány az apostolokat jeleníti meg. A reneszánsz Madonna-képeken gyakran a gyermek Keresztelő Jánossal együtt megjelenő bárány Jézus eljövendő szenvedéseire és Megváltó-szerepére utal (Leonardo da Vinci: Szent Anna harmadmagával).

BAZILISZKUSZ
Az idők folyamán a Baziliszkusz mind rútabb, mind rémisztőbb lett, mára pedig feledésbe merült. A neve görögül azt jelenti, hogy "kis király"; az idősebb Plinius szemében kígyó a Baziliszkusz, amelynek fejét egy korona alakú, világos folt ékíti. A középkortól kezdődően négylábú, koronás kakas, melynek sárga a tolla, tüskés, hatalmas a szárnya, a farka pedig akár a kígyóé, s vagy horogban végződik, vagy egy újabb kakasfejben. Alakváltozásával megváltozik a neve is; Chaucer a 14. században a basilicock szóval említi. Csupán az nem változott soha, hogy a Baziliszkusznak halálos erejű a tekintete, s a lehelete is gyilkos. Sivatagban él a Baziliszkusz, pontosabban szólva, ő hozza létre a sivatagot. Amerre jár, holtan hullanak le a madarak, s elrothadnak a gyümölcsök; századokra mérgezett az a folyó, amelynek beleiszik a vizébe. Tekintetével összetöri a köveket, felégeti a legelőt, amint ezt Plinius már tanúsította. A menyétszag a halála; a középkorban a kakasszóról mondták ezt. A tapasztaltabb utazók kakast vittek magukkal, ha ismeretlen tájakra indultak.
A keresztény enciklopédiák szerzői racionális magyarázatot kerestek a Baziliszkusz eredetére. Az lett a legelfogadottabb feltételezés, hogy egy torz, alaktalan tojásból származik, amelyet kakas tojt, s kígyó vagy varangyos béka költött ki. A 17. században írta Quevedo A Baziliszkusz című románcát, melyben ez áll: "Ha él még, aki láthatott, / Hazug egész történeted; /Nem halt meg? / Nem ismerhetett! / Nem mondhat el, ha már halott."
A Bibliában a gonosz megtestesítője, egyike az Isten által eltaposott ellenségeknek. A középkori bestiáriumok szerint kakas-sárkány-gyík keveréke, amely varangyosbéka által kiköltött idős kakas tojásából keletkezik, és a saját tükörképe láttán pusztul el. Általában koronás kígyóként ábrázolják. A bűn (főleg a luxus), az ördög, a halál, az Antikrisztus szimbóluma, majd a lutheránus irodalomban a pápaságé is. A középkor végén a szifiliszt a baziliszkusz mérgének nevezték. A létezés azon halálos veszedelmeit jelképezi, amelyeket nem lehet rögtön észrevenni. A baziliszkuszban való hit a szemmel verés hiedelmének változata. Kialakulásában szerepet játszhatott a kígyók igézőnek tartott szeme.